MIÉRT AZ EMBER AZ ELSŐ 1

Baj van velünk. Az a baj velünk, úgymond egészségesekkel, hogy mindig a magunk úgymond egész-ségéből, egész-voltából indulunk ki, és törtnek, töröttnek tekintjük mindazt, ami másmilyen. Holott sokszor mennyivel felebbek vagyunk segítséggel élő feleinknél! Magunkhoz mint teljességhez viszonyítjuk azon társainkat a létezés nevű szakmában, akiknek egyszerűen csak szükségük van a mi segítségünkre és szolidaritásunkra: de hát melyikünk is képes meglenni enélkül? A kérdés az, ki tudunk-e lépni nagy-nagy egészségességünkből, és tudjuk-e teljességként tekinteni azt, amit fogyatkozásnak nézünk. Van erre két példám is. Egy külföldre szakadt magyar színész meséli hányattatásait egy interjúban: ebben az élőszóval dolgozó művészetben idegen nehezen boldogul. Egyszer például egy néma szobrászt kellett alakítania, végre filmfőszerephez juthatott. Komolyan rá is készült, rendszeresen eljárt egy szobrászhoz tanulni a szakma alapjait, mégse fordítva álljon kezében a véső, illetve egy hónapig tanyán dolgozott, és csak a farmer tudta, hogy nem néma, mert sose szólalt meg. Gyakorolta a beszéd nélküli kommunikációt, és rányílt a szeme egy új világra. A filmből nem lett semmi, de neki volt a kezében egy belépő ebbe az ismeretlen univerzumba. Hasonlóról számolt be Jamie Foxx, akinek Ray Charles-t kellett alakítania egy filmben. Hogy természetesen igazodjon el a látás nélküli világban, a forgatás idejére leragasztotta szemét, és megpróbált így ismerkedni az élettel. Egy hét után hallása úgy kifinomult, hogy az egyik próbát miatta kellett leállítani. Arra panaszkodott, hogy valaki elviselhetetlenül hangosan kopog. Valóban, a terem túlfelén valaki az asztalt kocogtatta ceruzája hegyével. És ezek csak alkalmi kiruccanások voltak a segítséggel élők titokzatos világába. Mérhetetlen megbecsüléssel kellene hát jutalmazni azokat a pedagógusokat, akik életüket teszik fel sokkal mélyebb felfedezőutakra. Régebben adtak a tévén egy döbbenetes dokumentumfilmet az amerikai kerekes székes rögbiválogatottról. Igazi keményfiúk, kőbunkók, ahogy egyikük mondta nevetve. Éppolyan megszállottjai sportjuknak, mint minden sportoló, éppolyan emberfeletti teljesítményre képesek, hiszen akadályoztatásuk ellenére komoly izomfejlesztő programokon vesznek részt, agresszíven és virtuózan kezelik a speciális, e célra kialakított „harci” kerekesszékeket, végtagbénulásuk miatt kesztyűs kezüket speciális ragasztóval kenik be, így képesek megfogni csak a labdát, és így tovább. A játékot zseniálisan kitalálták, a csapattagok sérülésük fokozata szerinti számértéket kapnak, és a pályán lévő két csapat számösszegének, vagyis erejének mindig pontosan meg kell egyeznie. A filmben láthattuk a gerincsérülés után három-négy hónapig teljes testi-lelki lebénultságban élő fiatalembereket, hogyan mozdulnak ki lassanként ebből az ernyedt állapotból, lesznek képesek sok-sok segítséggel a teljes életre, legendás élsportolókká válva, akiknek saját dicsőségfala van otthon a megszerzett trófeákból, akiknek családja, gyermekei vannak. Küzdő emberek egy küzdelmes világban. Jó lenne megpróbálni, akár egyetlen nap erejéig is átállni egymás hullámhosszára, igazán belemerülni, belefeledkezni egymásba. Rá kellene jönnünk, hogy rá vagyunk utalva a másikra, és kiegészítjük egymást a világ képzeletbeli rögbicsapatában, melyben mindannyiunknak van helye, számértéke, mely beleszámít a nagy egészbe.   

Lackfi János

Ha beütöm valamimet, fáj. Neked is. Ha megbántanak, sírok. Te is. Ha olvasok egy jó viccet, nevetek. Te is. Ha megérzem a kedvenc ételem illatát, összefut a nyál a számban. A tiédben is. Egyformák vagyunk. Ha hallok egy jó sztorit, felvidít. Téged is. Ha hallod. Ha meghallok egy jó számot, táncra perdülök. Te is. Ha van lábad. Ha meglátok egy csodás tájat, vágyom rá, hogy ott lehessek. Te is. Ha látsz. Különbözőek vagyunk. Szeretnék boldog lenni. Te is. Szeretném, ha szeretnének. Te is. Szeretném, ha valóra válnának az álmaim. Te is. Egyformák vagyunk. Hasonlóságunkban vagyunk különbözőek és különbözőségünkben hasonlóak. Engedd, hogy megismerjelek. Engedem, hogy megismerj. Együtt vagyunk a teljesség.

Gáll Orsolya Sajtóreferens

Miért fontos a Peoplefirst?

Személyes észrevételem a „People First”- „Az Ember az első” mozgalomról

A 3. évezred kezdetén, pontosabban a második évtizedének első évében (2011-ben) bárhová tekintünk a Földön életellenességet, az életelleni zsarnokság legkülönbözőbb jeleit látjuk. Boldog II. János Pál pápa az Evangelium Vitae kezdetű enciklikájában (1995) az emberiség életellenes életvitelét találóan a „halál civilizációjának” nevezte. A „halál civilizáció” egyik szomorú jele az a kirekesztő magatartás, ahogy az un. egészségesek a testileg fogyatékosokhoz viszonyulnak. Elgondolkodtató, sőt felettébb üdvözlendő az 1968-ban Svédországban elindított mozgalom, amelynek a neve: „People First”- „Az Ember az első”. Mégis az általános élővilág ellenesség, ember-ember ellen fordulás, vagyis az általános ÉLET elleni zsarnokság eredendő okát kell ismernünk, hogy ennek birtokában végre a hatékony gyógyulást, gyógyítást elkezdhessük. Van eredendő ok! Igen, van, s ez nem más, mint az, hogy az emberiség döntő hányada még mindig nem talált rá Krisztusra, az élet forrására, magára az Életre. Sőt még az un. keresztény világból is eltűnt az élet forrása, a köztünk maradt Élő Krisztus. Krisztus nem vallást alapított, hanem az Igazság tudását és az életet adományozta. Kereszténynek, krisztuskövetőnek lenni tehát nem tartozás egy a vallási felekezethez, hanem a rátalálást az Életre. A fő igazság, amit Krisztus által, Krisztusban tudhatunk, hogy személyek vagyunk, külön-külön teremtettek és külön-külön „nyilvántartottak” függetlenül attól, hogy testileg épek, vagy fogyatékosak vagyunk. A fő parancsa pedig, hogy a testi adottságunktól függetlenül mindenkinek gyógyítónak, gyógyító lelkületűnek kell lenni! Gyógyítani kell önmagunkat, vagyis az eltérő adottságainkat észlelve is, minden lázadás nélkül képesek legyünk hálálkodni, örvendezni a legfőbbért, a személyes teremtettségünkért. A nagy jutalom, az igazi gyógyulás, az örökélet, az örök boldogság ugyanis majd kiegyenlít mindent. Az örökélet, az örök boldogság elnyeréséhez viszont a legdöntőbb, hogy szeretetet gyakorolva készek legyünk szüntelenül gyógyítani. Gyógyítani mindenkit, aki közelünkbe kerül, mert a gyógyítás valójában nem más, mint az egyetlen igaz gyógyító, Krisztus közvetítése. Krisztusé, aki nem csak az átváltoztatott kenyérben, hanem minden tiszta lelkű emberben, minden szenvedőben, szegényben, fogyatékosban itt maradt közöttünk. Oly nagyszerű mindennek tudása! Ennek a tudásnak birtokában bízvást mondhatjuk a „People First” mozgalom szervezőinek, hogy Krisztust közvetítve a mozgalmuk csodálatos, gyümölcsöző lesz. Nélküle viszont újabb kudarc, csalódás, az Isten nélküli „humanizmus” álságos jelszava alatt indított sok, sok megtévesztő mozgalom egyike.

Pécsi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar, Laboratóriumi Medicina Intézet Prof. Dr. Kellermayer Miklós emeritus egyetemi tanár

Még alapítványi ügyvezető időszakomban közvetlen munkatársam, titkárom volt Gábor, akinél izomsorvadást állapítottak meg még kamaszkorában, s az orvosok azt jósolták neki, hogy nem éli meg a 18 életévet. Megélte hála Istenek, így lehetett közvetlen munkatársam, s így ismerhettem meg benne azt az értéket, ami talán az egyik legértékesebb ajándék, amit egymásnak adhatunk.
Gábor úgy lett kollégám, hogy a lába már teljesen béna volt, a kezeit nagy nehézségek árán még használni tudta. Mindezek ellenére Ő írta a hivatalos leveleket, a pályázatokat gépelte, nem egyszer hajnalig dolgoztunk, a többi fogyatékos embertársáért, az alapítvány működéséért. Mindig nagyon elfáradt, de csak a teste. Soha annyira nem volt fáradt, hogy ne hallgatta volna meg sirámainkat, panaszainkat, pletykáinkat, nehézségeinket. Tanácsot soha nem adott, csak rám figyelt, meghallgatott és biztatott.
Amikor végül itt hagyott minket húszon évesen, s körbe ülve megbeszéltük munkatársainkkal, kire mit hagyott, mindenki azt mondta Gábor figyelt ránk, meghallgatott, tanácsot nem adott, csak biztatott. 
Tőle tanultam meg mi az életünk valódi küldetése.

Kővári János országgyűlési képviselő

Mert csak a kapcsolatokon keresztül ismerhetik meg a fogyikat azok, akik még nem találkoztak velük, nem ismerkedtek meg fogyatékos emberrel. Ez a honlap is lehetőséget ad a közelebb kerülésre. Azóta látom ennek fontosságát, amióta felvettünk a munkahelyemre egy mozgáskorlátozott munkatársat. Azóta látom világosan és mélyen, hogy ő is olyan mint én, és nem csak abban különbözik tőlem, hogy mozgássérült, hanem abban is, hogy ötször-tízszer keményebben küzd meg olyan dolgokért, amelyek nekem könnyen mennek… És megküzd ezekért hatalmas akarattal. És ezt látva már nem csak ismerem, hanem tisztelem is őt, és rajta keresztül a többieket is.

Bozsó Béla ügyvezető (Magyar Épületgépészek Szövetsége)

Felnőtt megtérő vagyok. Megtérésem előtt természetesen belém is évtizedeken át sulykolták a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavát, de legbelül mindig is éreztem, hogy ez a jelszó nem fedi a valóságot. Hogyan beszélhetünk egyenlőségről, ha az egyik ember szépnek, a másik kevésbé szépnek, ha az egyik kimagaslóan tehetségesnek, a másik butácskának, ha az egyik futóbajnoknak, a másik pedig tolókocsihoz kötöttnek születik? Hol van itt az igazságosság? Hol van az egyenlőség? Aki – külsőre, látszólag, önhibáján kívül – korlátozottabb képességekkel születik, annak csupán “pechje volt”? S ezt az égbekiáltó igazságtalanságot és egyenlőtlenséget vajon mivel lehet megmagyarázni? Hol van az igazi egyenlőség ember és ember között?

Somogysámsonban – megtérésem helyén – több olyan, fogyatékosnak nevezett emberrel is   találkozhattam, akik engedték szeretni magukat. Mielőtt őket megismertem, én is  féltem tőlük. Ha találkoztam ilyen emberekkel, arcomra kényszeres mosoly ült: “szegények”. Ám ahogy mélyebben megismerkedtem velük, rájöttem, hogy nincs, ami jobban bántaná őket, mint éppen ez a hozzáállás. A velük való kapcsolattartás ébresztett rá arra, hogy valóban van egyenlőség:  a szeretet egyenlősége! Hogy Jézus Krisztusban minden ember egyformán szeretve van, s hogy teljesen egyenlően, szabad akarattal szeretetválaszt is adhat az Isten szeretetére. EBBEN nincs különbség. Itt valódi egyenlőség van. Mindennek a felismerése nagy örömet és felszabadulást hozott: azóta képtelen vagyok úgy tekinteni egy fogyatékosnak mondott emberre, hogy “szegény”. Ez azonban korántsem azt jelentette, hogy ne éreztem volna meg a kiszolgáltatottságukat; sokkal inkább egy különös paradoxont kezdtem  felismerni: aki engedi szeretni magát, az ad. Aki szeret, az kap. Holott a gyakorlatias valóság látszata ennek éppen az ellentéte. Jean Vanier könyvei sorra megerősítettek ebben a felismerésemben. “Nagyon sokat tanultam Pierre-től” -írja nem egy helyen. Pierre-től, aki vak volt, süket, súlyosan értelmi fogyatékos, és  mozgásképtelen. De Pierre is képes volt szeretni.

Hosszú-hosszú hónapok görcsei után, amikor Jean Vanier fürdette, kilazult. Szinte a bőrével jelzett vissza. Íme, az ember! Íme, Krisztus végletekig menő szeretetének tanúságtevője! Pierre – a magatehetetlen.

Teljesen megértem tehát a Peoplefirst egyik tagjának felkiáltását: “elegem van abból, hogy fogyatékosnak nevezzenek!” Az igazi fogyatékosság ugyanis a szeretet fogyatékossága:  vajon hogyan vizsgázna szeretetből számos elismert, sikeres, irigyelt ember?!

Végül egy felejthetetlen élményt szeretnék megosztani. Zenész vagyok.

Feleségemmel a Bárka közösségben játszhattunk egy alkalommal. A kultúrember szíve elég alaposan “le van védve” a zenétől. Osztályoz, skatulyáz, rangsorol, trendeket figyel. A Bárkában zenét hallgattak – soha ilyet még nem tapasztaltunk. Ha szomorú számot játszottunk, sírtak. Ha vidámat, hahotáztak és táncra perdültek. Ha lassút és  elgondolkoztatót, akkor elaludtak. Ilyen a zene hatása, amikor nem megmagyarázni akarják, “csupán” meghallgatni. Szívvel. Szívből.

És akkor tulajdonképpen ki is a fogyatékos?!

Vedres Csaba zeneszerző