MIÉRT AZ EMBER AZ ELSŐ 2

Megteremtettek erre a földi világra bennünket ,-embereket….

Különböző testekkel és lélekkel megáldva.

A testünk örökké változásban van,akárcsak lelkünk..!

Ezeket a változásokat úgy kell elfogadnunk, átélnünk, mint a természeti változásokat. A tavasszal rügyekbe, bimbókba formálódott ágak, nyáron pompába öltöznek, fényeskednek”, hivalkodnak, kiteljesednek,-de ősszel levetik pompájukat, elhagyják a levelek az “otthonukat, megszokott külsejük más “ruhát” ölt…! De attól még szeretjük , felnézünk a növényekre, a fákra, -megtaláljuk bennük az adott jelenben lévő szépségüket.

Mi , emberek is ilyenek vagyunk.

Testünk változásait, lelkünk kompenzálja. Hiszen a belső szépségünk kisugárzik lényünkre, s ezáltal ölti fel varázslatos szépségét .

Kantár Erika rendezvényszervező

Ember,- és ember között vannak külömbségek, mert ha mindenki egyformán gondolkodna, és élne nem is lenne ilyen színes a világ. Viszont a világban és a mi társadalmunkban is nem minden ember egészséges. Vannak súlyos fogyatékkal élők, és vannak számtalan betegség fajtákkal küzdők. Az egészséges ember felfogása és életminősége lényegesen eltér a sorsukban gátlásokkal teli embertársainktól. Ami a mindennapokban egyszerűnek tűnik, az a fogyatékossággal élőknek dupla kín és fájdalom. Ma én, holnap pedig te lehetsz kiszolgáltatott, segítségre szoruló ember, persze ez nem törvényszerű. De mindenkinek szíve-joga segíteni azokat, akik valamilyen színten hátrányban vannak. A közösségek, csoportok, egyesületek tapasztalatom szerint felkarolják a hátrányos helyzetben élő embereket. Nem utolsósorban a család, a rokonok, ismerősök, barátok is ott vannak és ahol tudnak segítenek. Ne feledkezzünk meg a hitről sem, ami valamilyen formában szintén vigaszt és támaszt nyújthat a hátrányos helyzetű embertársainkon. A hit, ami lelkeket gyógyít, erőt ad és tovább visz a mindennapok taposómalmában bele lehet kapaszkodni. Közelebbről az IMA a HIT és a SZERETET együttes hatásával köveket lehet mozgatni. Támogatni egymást, annyi mint megbecsülni a másikat bármilyen betegséggel él is!

Broda Ibólya

Először az ember

Egy jó névválasztással sok mindent lehet egy pillanat alatt közölni. A szervezet célját, központi értékeit, esetleg az általa alkalmazandó módszereket is. A People first név – bár angolul van – ezt próbálja megvalósítani azáltal, hogy ebbe a kétszavas mondatba igyekszik besűríteni mindazt, ami hajtja, keretezi és célon tartja az egyesület tevékenységét.
Ha tényleg először az ember, akkor ez azt jelenti, hogy ütköző érdekek közt úgy választok, hogy először az embert nézem. Akkor versengő szükségek között úgy állítom fel a sorrendet, hogy először az embert tartom szemelőtt. Akkor lehetséges megoldási módszerek közül azt választom, ami elsődlegesen az embert szolgálja. Akkor ha választanom kell profit és gondoskodás között, akkor először mindig az embert keresem, akinek az életét mindez meg fogja határozni.
Azért is jó ez a névválasztás, mert nem mond többet sem, mint ami megvalóstható. Sokszor áll elő az a helyzet, hogy az egymásnak ellentmondani látszó érdekek, értékek, célok közül nem választani érdemes, sokkal inkább egy olyan kreatív, szimbiotikus feloldáson kell elkezdeni dolgozni, amely képes egyszerre megvalósítani ezeket a célokat. Mindeközben mégis megmarad az a fajta küldetésnyilatkozat, hogy először az ember.
Végül mikor ez a mondat emberek szájából hangzik, olyankor egyben azt is jelenti: először a másik. Az a fajta emberszeretet, amiről a kereszténység istene olyan megkerülhetetlen egyértelműséggel tett bizonyságot ezen az alapon nyugszik: először a másik. Jézus két dologban foglalta össze azt, ahogy ő gondolkodott Isten értékrendjéről: szeresd az Istent teljes valóddal, s szeresd a másikat úgy, ahogy magadat szereted. Pál számára az egyik praktikus életbölcsesség így hangzott: ne csak a magatok hasznát keressétek, hanem mindenki a másikét is. A közös a két mondandóban, hogy a fokuszt áthelyezi a másikra, ugyanakkor figyelembeveszi a saját szükségleteinket is. Az Először az ember – először a másik – mondatban ott van az az álom, hogy úgy találjuk meg a saját helyünket a vilában, hogy közben folyamatosan a másik boldogulásán dolgozunk, s úgy tapasztaljuk meg ennek az élet-berendezkedésnek a hatalmas távlatait, hogy mások is így bánnak velünk. A legnagyobb leckét kétségtelenül azoktól lehet megtanulni, akik maguk is rászorulnának mások segítségére, mégis azt választják, hogy először ők is az emberrel törődnek, először ők is mások szükségeit próbálják betölteni.
Kívánom, hogy ez az egyesület fel tudja mutatni ezt a ritka kincset!

Schauermann Tamás Grafikus

30 évig tapasztaltam a nem elfogadást, így nőttem fel. Amit láttam, hogy minősítünk, kategorizálunk, összehasonlítunk, viszonyítunk. Erre vagyunk nevelve. A TV előtt ülve, a kanapén hátradőlve SMS-ben eldöntjük kiből lesz énekes, kiből lesz sztár, ki lesz szépségkirálynő, ki szép, ki jó, ki elég okos, kinek ideális az alakja, ki mire alkalmas.

Szerintem titkon mindannyian arra vágyunk, hogy ahhoz a „többségi társadalomhoz” tartozhassunk, aki a mi értékrendünk szerint megfelelő, jó. Ha úgy érezzük, nem tartozhatunk oda, elkezdjük a környezetünket is kritikusabban szemlélni, ezzel is megnyugtatva saját magunkat, hát igen, a másik sem tökéletes, Ő sem oda tartozik… Aki számunkra nem megfelelő, az tényleg értéktelen? Ki dönti el, ki a megfelelő és ki nem az?

Számomra kétféle ember létezik. Az, aki szereti önmagát, és az, aki nem. Az, aki szereti önmagát, és elfogadja önmagát, szeretni fogja akkor is, ha teltkarcsú, vagy akkor is, ha mozgásában korlátozott, mert ez nem a külsőségektől, nem a körülményektől függ, ez egy döntés. Szerintem az képes igazán szeretni a környezetében élőket aki önmagát szereti. Csak annyira tudjuk elfogadni a másikat, amennyire magunkat elfogadtuk.

Emberek vagyunk, dönthetünk úgy, hogy bármi is van szeretjük önmagukat, de dönthetünk úgy is, hogy elfogadjuk mások címkéit, hogy ezzel is visszaigazolást kaphassunk arra, hogy nem vagyunk érdemesek sem sajátmagunk, sem mások szeretetére. Bárhogy is döntünk, a döntésünkre fogunk visszaigazolást kapni.

Számomra látni az embert-annyit tesz, látni a benne rejlő adottságokat, képességeket, szépséget, elfogadni, tisztelni, szeretni azt, hogy képes különleges lenni, képes önmaga egységében boldognak lenni függetlenül a körülményeitől.

Kuti Judit- J-MOMENTS

Eszembe jutott egy lelkigyakorlat, amit még a 90-es évek közepén Vácott Jean Vanier (a Bárka közösségek megálmodója) tartott.

Behozott egy hatalmas csokor mezei virágot sokféle virágból kötve. Volt közöttük piros, sárga, barna, kicsi, nagy, csenevész és nagy szirmú … s azt mondta, ilyen gyönyörűségesek vagyunk mi mind együtt: sérültek és egészségesek. Nagyon belém égett ez a kép, s én is azt vallom, hogy együtt vagyunk szépek Isten kertjében, s nem értékesebb egyikünk sem. Jézus valamennyiünkért meghalt. A Krisztust kereső és követő embernek nem lehet kérdés hogy az Ember értékes -e, vagy csak az aki “hasznot termel”. Az Ember attól érték, mert Isten megálmodta.

Sok-sok év óta van kapcsolatom fogyatékkal élő emberekkel és családjaikkal, és minden válságom, mély pontjaim ellenére hálás vagyok az Úrnak Értük, s azért hogy közéjük vezetett.

Gyetvai Anna (gyógypedagógus)

Nem könnyű összefoglalni annak  a megértését, hogy mit is foghatunk fel egymás megismeréseiből, és mit is érthetünk e felismerés nyomán az elfogadás, és a mély tisztelet fogalmain.

Rendkívül sokat kaphattam az un. „sérültnek definiált” ismerőseimtől. Feltételek nélküli odaadást, és Szeretetet. Ezáltal válhattam képessé igazán őszintén én is kiszolgáltatottá válni, azaz amennyire tőlem telik megnyílni. Egészen mulatságos jeleneteknek  lehettünk részesei. Megtanulhattam újból nevetni magamon is. Én nem „féltem” a más élethelyzetekben születettektől, talán a Jó Isten így alkothatott meg, hogy számomra ez semmiféle problémát nem jelentett a személyes kontaktusok felvétele során.

1990-ben költöztem Somogysámsonba, melynek elsődleges oka a felnőttként való komoly találkozásom volt Krisztussal. A kicsi falu közepén állt a templom és mögötte a szerény plébánia, egy törékeny, de annál energikusabb fiatal papjával egyetemben.

Közösséget alkottunk ott, főként minden hónap 3. hét végéjén, ahol a Húsvét Szent Három Napját, azaz Krisztus feltámadását ünnepelhettük meg csendben és az Oltáriszentség jelenlétében. Különböző életkorú, családi állapotú, műveltségű, egészségi állapotú emberek, az ország minden szegletéből.

Az Oltáriszentség jelenléte és kiváltképp azon keresztül egy 100 százalékig lebénult, teljesen magatehetetlen apám korú férfi hihetetlen lelki szegénysége reményt adott arra a számunkra.

Meg-megújulva megtanulhatjuk jól szeretni és elfogadni embertársainkat. Jóska számomra. Jele volt a Reménységnek és a Krisztusba vetett hit egyetlen realitásának is. Jóska nagyon nehezen fejezte ki magát és bizony nagy nehézségek árán sikerült kihámoznom sok esetben, hogy mit is akar mondani.

Kezdetben simán átvertem, úgy tettem, mintha érteném és volt olyan is, amikor nemes egyszerűséggel faképnél hagytam, hiszen mi más lehetne fontosabb, mint a dohányzás, mint tevékenység. Ami döbbenetes volt a számomra, az az, hogy egyáltalán nem sértődött meg. Valószínűleg azt gondolhatta, hogy én meg idióta vagyok. Ebben a szellemben folyt közöttünk egy darabig  a diskurzus és felváltva nevettünk azon, amit egyikünk sem értett meg a másik mondandójából. Egy alkalommal aztán valami történhetett közöttünk, mert valóban lényegesnek tűnő  gondolatokat szeretett volna közölni az életéről, a sorsának az alakulásáról.

Éreztem, hogy ezúttal nem szabad elhagynom a szobát, hogy majd jön valaki, aki helyettem meghallgatja majd. Hozzám szólt és Rajta keresztül Krisztus. Természetesen ezt jóval később értettem csak meg. Órákon keresztül figyeltem türelemmel. Megdöbbentem azon a furcsa tényen, hogy fontosabb ennek az embernek a mondanivalója, mint mondjuk éppen rágyújtani egy szál cigarettára. Képessé tett engem arra, hogy meghallgassak másokat.

Ettől kezdve kitoltam a fedett teraszra, amikor dohányozni támadt kedvem és nem menekültem el előle türelmetlenségemben többé. Hálával tartozom azért, hogy mindannyian egyek lehetünk Krisztusban.

Dr. Fülöp Zoltán tanácsnok és zenész

Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy levelet. “Szia Éva néni! Emlékszel még erre a dalra?….” Az a Down – szindrómás kislány küldte, akivel még 6 éves korában foglalkoztam, gyógypedagógiai tanulmányaim során megpróbáltam fejlesztésre használni a gyermekműsor adta lehetőségeket. Emlékszem Őrá is, a dalra is, hiszen én tanítottam neki. Ügyes volt, szorgalmas, nyitott. És nagyon szerette, ha megölelem. Most 20 éves, eljön színházba, együtt táncolunk a gyerekműsorokon, beszélgetünk a programok után és elköszönésképpen megöleljük egymást. Ebben minden benne van.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig úgy alakította az életemet, hogy lehessek sérült emberek közelében. Nem kezdenék a számomra nagyon fontos emberek felsorolásába, tán még kihagynék valakit. De televíziósként, alapítvány vezetőként, színészként, barátként annyi szeretetet kaptam és annyit tanulhattam az életigenlésről, a hitről az Ő társaságukban, hogy a nehéz helyzetekben ma már mindig tovább tudok lépni.
És hogy hogyan köszönöm meg? Itt az alkalom: természetesen egy öleléssel!

Tamás Éva színművész,  művészeti vezető

http://www.tamasevajatektara.hu/